Szívesen használom azt a mondatot, miszerint az önismereti munka olyan, mint az antibiotikum. Amikor már nagyon rosszul érzed magad a bőrödben segítőhöz fordulsz és elhatározod, hogy bármit is kapsz, azt “beveszed”. Miután elkezdted néhány napig, hétig rosszabbul érzed magad. Valami megmozdul benned, ami eddig csak fájt az most kifejezetten hasogat . Ezután elindul a „hatóanyag” és bejárja a tested, lelked minden pontját. Jönnek a felismerések, az AHA! élmény, és egyre jobban leszel.
Úgy érzed, most nagyon rendben vagy. Aztán egy újabb dózis és máris újra padlón fekszel. De sebaj! Mert ekkor már tudod, hogy remegő kezeidre és lábaidra támaszkodva képes vagy újra felállni és aztán megerősödve megtenni egy lépést, előre.
Emlékszem, amikor először figyeltem meg önmagam tizenévesen. Kezdetben csak a külső fizikális magamat, főleg esténként, lefekvésnél. Akkor tűnt fel, hogy mindig felhúzott lábakkal fekszem, magzatpózban védekezve a világ ellen, csupa görcs a testem. Pedig a napom legmélyebb, legmegnyugtatóbb szakaszához értem, az esti elalváshoz. Tele görcsökkel és feszültséggel. Na, szép!- gondoltam. Ez így nem maradhat!
Hamar rájöttem, hogy szorongok.
Aztán megfigyeltem még az egészségem, testem állapotát különböző élethelyzetekben.
Dolgozat a suliban = gyomorgörcs
Kapcsolati probléma az édesanyámmal = migrén
Szorongás a családi problémákon = emésztési nehézségek stb.
Szépen lassan rájöttem, hogy mindennek köze van ahhoz, hogyan érzem magam belül. Hogy van a lelkem és mit gondolok fiatal kis fejemben, mit hordoz az elmém . Ez akkor még nagyon ijesztő volt, mert tudatosította bennem a felelősségemet önmagamért. Tizenévesen ez félelmetesebb volt mint bármi más. Ugyanakkor felszabadító is, erőm van. A döntés és választás ereje az enyém.
Ekkor következett a gondolataim, érzéseim tudatosítása, megfigyelése. Persze akkoriban még nem ilyen tudományosan fogalmaztam ezt meg, egyszerűen csak jött az érzés, hogy most ezt kell tennem. Hallgattam a belső hangra, az intuíciómra. Nos, ez nagyon durva és fájdalmas periódus volt. Átélni, megélni a dühöt, belemenni a szorongásod legmélyébe, a félelembe a holnaptól, a szégyenbe és a fájdalomba, ami kíséri a napjaidat. Vagy éppen az állandó szabadulásvágyba, amitől minden nap hányingerig fajuló migréned lesz. Piszkosul nehéz volt. Vagy ahogyan a klienseim írják le ezt az állapotot, szar volt.
Abban az időben már ismerkedtem az esti meditációval, relaxációval így az némileg enyhített ezen a kicsit sem kellemes szakaszon és azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy nem tudott lehúzni olyan nagyon mélyre. Éppen csak annyira, hogy felfogjam, megértsem, mégis mi történik bennem. Mivel ezekről a dolgokról nem nagyon tudtam senkivel sem beszélgetni, inkább olvastam. Pszichológiai témákban, spirituális könyvekben és keleti tanokban mélyedtem el. Nem éppen a koromnak megfelelő könyvek voltak ezek, de én imádtam őket. Kaptam egy fénymásolt kötetet, amiben rövid mantrák voltak felsorakoztatva különböző egészségügyi problémákra. Ezzel sikerült megoldanom az elengedés hiányától kialakult, állandó emésztési problémáimat. Emlékszem, hogy hetekig olvasgattam és mantráztam magamnak, amikor csak lehetett. Buszon, metrón, este lefekvésnél, bárhol. (Tíz év múlva, amikor ez a probléma visszatért már tudtam mi az ok és, hogy mi a feladat. Sikeresen meg is oldottam.) Önkéntes munkát vállaltam egy kortárs, drog prevenciós programban ahol pszichológusok képeztek minket a segítő beszélgetésre. Itt nem csak tanulhattam, de segítséget is kaptam a magam megismeréséhez és a felbukkanó dolgok megértéséhez. Elsajátítottam az önreflexiót.
Sosem fogom elfelejteni azt az időszakot. Egyrészt, mert a részem és általa lettem az, aki most vagyok. Ez volt az Én kezdetem. Másrészt, mert minden fájdalma és szenvedése ellenére ajándék volt. Olyan könnyedséget és fellendülést hozott, amit talán csak sokkal később értem volna el fejlődésem során. És talán ez a legfontosabb az egészben, hogy bármennyire is fájó egy adott időszak, az mindig értünk van. Nem kiszúrásból adja nekünk az élet, hanem lehetőségként. Aki az önismeret útjára lép az sokszor lesz lent, és sokszor fent. Ez az Élet, semmi sem állandó csak a változás. De aki megreked az első lent alkalmával, az sokkal később halad a fent irányába. Azt mondják meg kell tanulnunk a negatívat is pozitívvá tenni. Transzformálunk, átalakítunk. Én ezt teszem, és ebben segítem a klienseimet is. Felfedezés, megértés, elfogadás, befogadás, transzformálás, szeretet, felhasználás. Ez az én folyamatom.
Mert őrültség volna azt hinnünk, hogy megállhatunk egy állandó szinten. Fejlődünk, életünk végéig, életeken át. Ez időnként kihívással és feladattal jár, legyen szó az életünk bármely területéről. De a kihívás és a feladat nem negatív vagy pozitív fogalmak. Olyanok amilyenné Te teszed őket, a jelentésüket Te határozod meg. Én pozitívnak hiszem és élem. Te minek szeretnéd?
Nem mondom, hogy mindez könnyű vagy nehéz. Azt mondom, hogy van választásod.
Ez a bejegyzés azért született, mert úgy éreztem el kell mondanom, hogy van ciklikusság. Ami nem rossz, ha megérted a működését. Az oda vezető út nem pillecukorból van kitéve, csupa hepe és hupa. Viszont minden egyes fent után, amikor éppen lent vagy, sokkal gyorsabban és magabiztosabban érkezel vissza. Önmagadhoz.
És ez a cél. Hogy elérjük azt az állapotot, amikor már nem kerülhetünk nagyon mélyre és nem dobódhatunk nagyon magasra. A cél, hogy megtaláljuk magunkat és mindig vissza tudjunk térni, biztonsággal, a magunk kiegyensúlyozott, középponti állapotába. Ez az önismeret. Érezni a végtelent, összeérni az új kezdettel.
www.lelekjelenletem.hu